Pierce Brown: Az érdekel, hogy mi történik a hős győzelme után – Interjú
A Könyvfesztivál alkalmából hozta el Magyarországra az Agave Könyvek Pierce Brownt, a Vörös lázadás-trilógia szerzőjét, aki most fogott bele ugyanebben a világban játszódó második trilógiájába. Erről, a filmadaptációról, a disztópiákról és politikáról beszélgettünk.
Jártál már valaha Magyarországon?
Igen. A kilencvenes években Németországban tanultam egy évet és átvonatoztam ide is. Bukarestbe is el akartam menni, csak nagyon elfáradtam. Sokat ittunk.
Kicsit megleptél, mert arra számítottam, hogy nem jártál még itt.
Oké, próbáljuk meg újra: szóval nem, most vagyok itt először. (Nevet.)
Azt akartam kérdezni, hogy mennyire ismered Magyarország történelmét, mennyit hallottál róla mostanában.
Követem a nemzetközi híreket, szóval hallottam a választási eredményekről és az EU migrációs válságáról, ha erre gondolsz.
Azért érdekel ez, mert mindig gondolkozom azon, hogy az amerikai szerzők honnan merítik az inspirációt, amikor elnyomó rezsimekről írnak. Itt Közép-Európában túléltünk pár ilyet, az USA viszont nem olyan elnyomó rezsim, mint amilyenekkel a disztópiákban találkozunk.
Az USA-ban többnyire észre sem veszed az államot, hacsak nem akarsz céget alapítani, meg hát be kell fizetni az adókat. Nagyjából ennyi. Nincs cenzúra, nem lép be az állam az életedbe. Azt hiszem ez volt az amerikai elképzelés az államról mindig is, hogy a legkisebb állam a legjobb - ez volt legalábbis az alapító atyák eredeti elképzelése. Bár vannak, akik a nagyobb államban hisznek, és hát igen, Kelet-Európa már megtapasztalt egyfajta nagyobb államot.
Szóval igen, leginkább a történelem felé fordulok ilyenkor - a huszadik századi Európa történelméhez, de akár még korábbra is. A huszadik század főleg a szovjet és a német propaganda megjelenése miatt érdekes - de persze ne felejtsük el, hogy Amerikának is megvan a maga propagandája vagy mítosza, a patriotizmus. Sőt, mondhatjuk, hogy Amerikában a dolgok lényege mindennek a diznifikációja: Amerika diznifikált. A Disney a legjobb propagandagépezet valaha. Persze egyértelműen szükségszerű, hogy a kormányok egy bizonyos szintig propagandaeszközökhöz nyúljanak, de érdemes megnézni ezt közelebbről, megnézni a motivációkat.
Ezt akartam megvizsgálni a Vörös lázadásban. A demokráciát “nemes hazugságnak” nevezik ott, és azért preferálják a fasizmust vagy a zsarnokságot, mert jobban szervezett. Ez érdekelt: ha elkezded lehámozni a propagandát, mi van alatta? Mi marad? Ez egy izgalmas dolog, és különösen izgalmas lesz A káosz éveiben. Ehhez az egészhez külön inspirációt adtak a különféle oroszinternetes hackelések az elmúlt években, hiszen ez az egész különösen egyedi: eddig úgy volt, hogy minél több információ van, annál nagyobb a transzparencia; most viszont az, hogy elveszítettük a képességünket, hogy megakadályozzuk a sokszor hamis információk terjedését, erősíti az autoriter rezsiemeket. A túl sok információ miatt az emberek nem bíznak semmiben. És mikor nem bíznak semmiben, akkor az előítéletükre hallgatnak. Ez lesz a következő évszázad narratívája: vissza lehet építeni a bizalmat?
Mit gondolsz, miért ennyire népszerűek manapság a disztópiák?
Oké, itt egy kihívás: mondj nekem olyan sci-fit a Star Treket leszámítva, ami nem disztópia. A disztópia maga egy túlhasznált szó, azért mondjuk ennyiszer, mert érezzük a feszültséget a politikai rendszerben. De a disztópia mindenhol ott van, a Star Wars is disztópia. Azért is működik ez, mert itt az olvasó és a néző ki tudja élni a saját haragját és frusztrációját a rendszer ellen. Az alkotók pedig ezzel a megoldással könnyen fel tudnak rajzolni egy fekete-fehér dichotómát. A Vörös lázadás-trilógia, és még inkább a mostani folytatás kicsit összekutyulja ezt: a fekete-fehér helyett egyfajta szürke moralitást vizsgál meg. A következő három könyvben azt fogom megvizsgálni, hogy mi történik, ha a jófiúk erkölcsileg necces eszközökhöz nyúlnak, és mi ennek a folyománya. És amiről korábban is beszéltünk: túl sok információ folyik be. Minden csak egyre rosszabbnak tűnik, felmész a Twitterre és két perc alatt felhúzod magad, és ennek a feloldásához kell valamifajta katarzis.
Mit tanulhatnak az emberek a disztópiákból, illetve kifejezetten a Vörös lázadásból?
Az egyik az, hogy ők is lehetnek a változás mozgatói. A másik pedig az, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint gondolod: az emberek a túloldalon nem biztos, hogy rosszak, hanem egyszerűen önzőek. Ilyen a könyvekben Cassius. Ő a világot a saját szűk szűrőjén keresztül látja, de azt teszi, amit helyesnek vél, azt a rendet próbálja megvédeni, amit jónak gondol. Vannak a kaotikus jófiúk, aztán vannak a jófiúk, akik tényleg építeni akarnak; vannak a rosszfiúk, akik félnek, és a status quot védik, és vannak a rosszfiúk, akik önzőek. A gonoszság egyszerűen önzőség. Meg kell mutatni, hogy a dolgok bonyolultak, és hogy senki, vagy csak nagyon kevesen menthetetlenek, és azt is, hogy sokkal több szövetségesed van, mint hinnéd. Ez utóbbi mostanában eltűnni látszik, mert nem bízunk az információkban, és minden vita csata - mindenki győzni akar, nem megvitatni a dolgokat. Ez elzár minket egymástól.
Olvastam egy balos kritikád a trilógiáról, amelyben a szerző végül azt kérdezte: “Túl sokat kérek, akkor, ha azt kérem, hogy írjon valaki egy olyan forradalomról szóló YA regényt, ami tényleg forradalmi?” Mit gondolsz, elég merész voltál a forradalom felrajzolásában?
Hát, akkor itt van még egy kihívás: mutasson nekem ez az ember olyan regényt, ami elég merész a forradalom felvázolásában. Na mindegy, ezért nem olvasok kritikákat.
Hat könyvet írtál, ami nem jelent meg, 2014 óta pedig minden évben megjelent egy könyved. Könnyen megy neked az írás?
Nem, nem, egyáltalán nem. Az első hat könyv egy tanulási ciklus volt. Minden megjelent könyv után úgy érzem, hogy csaló vagyok, még most is: jaj, rá fognak jönni, hogy csaló vagyok! J. K. Rowling is azt mondta, hogy csalónak érezte magát, amíg meg nem jelent az utolsó könyv is a sorozatban. De visszatérve az előző kérdésre: éppen ez a gond ezzel a fajta gondolkodással. Mindent megírtak már: a Harry Potter is csak egy angol bentlakásos iskolás történet, nem? Nyilván nem, mert az számít, amit az egyén, a szerző beletesz, hogy új irányból világítja meg a dolgokat. A Ready Player One-t ezerszer megcsinálták már, de Ernie Cline megcsavarta kicsit, és az egész teljesen szórakoztató lett. A Mátrix igazából csupán a Neurománc filmen, nem? De ez kit érdekel, amikor a Wachowskik ennyire jól megcsinálták? Én hibrideket szeretek csinálni, összerakni olyan dolgokat, amelyek ismerősek, és megcsavarni az egészet egy kicsit, belerakni saját magam.
Ha már szóba hoztad: milyen elemeket kevertél a Vörös lázadásban?
Monte Cristo grófja, Dűne, John Carter - elképesztő, elképesztő könyvsorozat, a film kevésbé volt jó -, Blade Runner, Neurománc, Legyek ura, Battle Royale, Star Wars, A három testőr, Íliász, Antigoné - ez volt például az egész trilógia kiindulópontja.
A második trilógián dolgozol most, de van terved arra az időre, mikor ezt befejezed?
Igazából majdnem nem írtam meg ezt a trilogiát, mert tovább akartam lépni a fantasy felé. Mondjuk a Vörös lázadás is inkább fantasy mint sci-fi. Olvastad az Amerikai isteneket? Nos, valami ilyesmi van a fejemben, meg valami olyasmi, mint a Harry Potter. Ez egy olyan történet, amit régóta el akartam mondani, de pár hónapja még egy egészen másik történet járt a fejemben, szóval… Sok mindent akarok csinálni. De ezt az egészet előbb be akartam fejezni rendesen.
Miért? Mi maradt elmondatlanul?
A forradalom utóélete. Az első három könyv struktúráját a hős útja adta. De ezeket az új könyveket sokkal inkább úgy kezelem, mint a háború elemzését. Mi történik az után, hogy győzött a hős? Meg akartam nézni a mítosz dekonstrukcióját, mint ahogy a Biblia dekonstruálja Dávidot a hőstette után. Látni akartam a bukást, és az esetleges felemelkedést. Ez olyasmi, amit ritkán vizsgálnak meg egy ilyen világban, de én szeretnék több ilyet látni. Nehéz ügy, mert úgy kell csinálni, hogy ne tedd teljesen tönkre az eredeti mítoszt, ne legyen az, hogy az első három könyv minden cselekménye felesleges volt. De - hogy mondjak egy példát - csak azért, mert volt hidegháború és ennek során egy sor háború, nem jelenti azt, hogy a második világháború áldozatai feleslegesek lettek volna.
Meg tudsz említeni pár olyan könyvet, ami inspirált téged olvasóként és szerzőként?
A Legyek Ura nagyon fontos volt nekem kiskoromban, mert a szereplők velem egykorúak voltak, de olyan problémákkal kellett foglalkozniuk, amelyek túlmutattak rajtuk. A másik a Dűne, ami sci-fi vagy a science-fantasy csúcsa; aztán Bernard Cornwell Sharpe-könyvei, Steven Pressfield A tűz kapui című, lenyűgöző könyve, ami rajta van a tengerészgyalogosoknak ajánlott olvasmányok listáján. A thermopülai csatáról szól, nagyon részletesen. Nagyon jó, elképesztő - egy rabszolga szempontjából meséli el a történetet. A Hardy Boys. Vagy mondhatnám a Bűn és bűnhődést is. Nincs még egy könyv, amit ehhez lehetne hasonlítani.
Hogy áll az adaptáció ügye?
Eredetileg a Universal vette meg, és én írtam a forgatókönyv első verzióit, de aztán a jogok visszaszálltak rám, én pedig megtartottam őket, mert biztosra akartam menni, hogy olyan rendezőt találjak, akivel nagyon szívesen dolgozok. Ez sikerült, és most úgy néz ki, hogy sorozat lesz - nem is akármilyen. Most még nem mondhatok erről többet, de pár hónapon belül minden kiderül!
*
Jártál már valaha Magyarországon?
Igen. A kilencvenes években Németországban tanultam egy évet és átvonatoztam ide is. Bukarestbe is el akartam menni, csak nagyon elfáradtam. Sokat ittunk.
Kicsit megleptél, mert arra számítottam, hogy nem jártál még itt.
Oké, próbáljuk meg újra: szóval nem, most vagyok itt először. (Nevet.)
 |
| "branding / smile" - Fotó: Velkei Zoltán |
Követem a nemzetközi híreket, szóval hallottam a választási eredményekről és az EU migrációs válságáról, ha erre gondolsz.
Azért érdekel ez, mert mindig gondolkozom azon, hogy az amerikai szerzők honnan merítik az inspirációt, amikor elnyomó rezsimekről írnak. Itt Közép-Európában túléltünk pár ilyet, az USA viszont nem olyan elnyomó rezsim, mint amilyenekkel a disztópiákban találkozunk.
Az USA-ban többnyire észre sem veszed az államot, hacsak nem akarsz céget alapítani, meg hát be kell fizetni az adókat. Nagyjából ennyi. Nincs cenzúra, nem lép be az állam az életedbe. Azt hiszem ez volt az amerikai elképzelés az államról mindig is, hogy a legkisebb állam a legjobb - ez volt legalábbis az alapító atyák eredeti elképzelése. Bár vannak, akik a nagyobb államban hisznek, és hát igen, Kelet-Európa már megtapasztalt egyfajta nagyobb államot.
Szóval igen, leginkább a történelem felé fordulok ilyenkor - a huszadik századi Európa történelméhez, de akár még korábbra is. A huszadik század főleg a szovjet és a német propaganda megjelenése miatt érdekes - de persze ne felejtsük el, hogy Amerikának is megvan a maga propagandája vagy mítosza, a patriotizmus. Sőt, mondhatjuk, hogy Amerikában a dolgok lényege mindennek a diznifikációja: Amerika diznifikált. A Disney a legjobb propagandagépezet valaha. Persze egyértelműen szükségszerű, hogy a kormányok egy bizonyos szintig propagandaeszközökhöz nyúljanak, de érdemes megnézni ezt közelebbről, megnézni a motivációkat.
Ezt akartam megvizsgálni a Vörös lázadásban. A demokráciát “nemes hazugságnak” nevezik ott, és azért preferálják a fasizmust vagy a zsarnokságot, mert jobban szervezett. Ez érdekelt: ha elkezded lehámozni a propagandát, mi van alatta? Mi marad? Ez egy izgalmas dolog, és különösen izgalmas lesz A káosz éveiben. Ehhez az egészhez külön inspirációt adtak a különféle oroszinternetes hackelések az elmúlt években, hiszen ez az egész különösen egyedi: eddig úgy volt, hogy minél több információ van, annál nagyobb a transzparencia; most viszont az, hogy elveszítettük a képességünket, hogy megakadályozzuk a sokszor hamis információk terjedését, erősíti az autoriter rezsiemeket. A túl sok információ miatt az emberek nem bíznak semmiben. És mikor nem bíznak semmiben, akkor az előítéletükre hallgatnak. Ez lesz a következő évszázad narratívája: vissza lehet építeni a bizalmat?
Mit gondolsz, miért ennyire népszerűek manapság a disztópiák?
Oké, itt egy kihívás: mondj nekem olyan sci-fit a Star Treket leszámítva, ami nem disztópia. A disztópia maga egy túlhasznált szó, azért mondjuk ennyiszer, mert érezzük a feszültséget a politikai rendszerben. De a disztópia mindenhol ott van, a Star Wars is disztópia. Azért is működik ez, mert itt az olvasó és a néző ki tudja élni a saját haragját és frusztrációját a rendszer ellen. Az alkotók pedig ezzel a megoldással könnyen fel tudnak rajzolni egy fekete-fehér dichotómát. A Vörös lázadás-trilógia, és még inkább a mostani folytatás kicsit összekutyulja ezt: a fekete-fehér helyett egyfajta szürke moralitást vizsgál meg. A következő három könyvben azt fogom megvizsgálni, hogy mi történik, ha a jófiúk erkölcsileg necces eszközökhöz nyúlnak, és mi ennek a folyománya. És amiről korábban is beszéltünk: túl sok információ folyik be. Minden csak egyre rosszabbnak tűnik, felmész a Twitterre és két perc alatt felhúzod magad, és ennek a feloldásához kell valamifajta katarzis.
Mit tanulhatnak az emberek a disztópiákból, illetve kifejezetten a Vörös lázadásból?
Az egyik az, hogy ők is lehetnek a változás mozgatói. A másik pedig az, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint gondolod: az emberek a túloldalon nem biztos, hogy rosszak, hanem egyszerűen önzőek. Ilyen a könyvekben Cassius. Ő a világot a saját szűk szűrőjén keresztül látja, de azt teszi, amit helyesnek vél, azt a rendet próbálja megvédeni, amit jónak gondol. Vannak a kaotikus jófiúk, aztán vannak a jófiúk, akik tényleg építeni akarnak; vannak a rosszfiúk, akik félnek, és a status quot védik, és vannak a rosszfiúk, akik önzőek. A gonoszság egyszerűen önzőség. Meg kell mutatni, hogy a dolgok bonyolultak, és hogy senki, vagy csak nagyon kevesen menthetetlenek, és azt is, hogy sokkal több szövetségesed van, mint hinnéd. Ez utóbbi mostanában eltűnni látszik, mert nem bízunk az információkban, és minden vita csata - mindenki győzni akar, nem megvitatni a dolgokat. Ez elzár minket egymástól.
Olvastam egy balos kritikád a trilógiáról, amelyben a szerző végül azt kérdezte: “Túl sokat kérek, akkor, ha azt kérem, hogy írjon valaki egy olyan forradalomról szóló YA regényt, ami tényleg forradalmi?” Mit gondolsz, elég merész voltál a forradalom felrajzolásában?
Hát, akkor itt van még egy kihívás: mutasson nekem ez az ember olyan regényt, ami elég merész a forradalom felvázolásában. Na mindegy, ezért nem olvasok kritikákat.
Hat könyvet írtál, ami nem jelent meg, 2014 óta pedig minden évben megjelent egy könyved. Könnyen megy neked az írás?
Nem, nem, egyáltalán nem. Az első hat könyv egy tanulási ciklus volt. Minden megjelent könyv után úgy érzem, hogy csaló vagyok, még most is: jaj, rá fognak jönni, hogy csaló vagyok! J. K. Rowling is azt mondta, hogy csalónak érezte magát, amíg meg nem jelent az utolsó könyv is a sorozatban. De visszatérve az előző kérdésre: éppen ez a gond ezzel a fajta gondolkodással. Mindent megírtak már: a Harry Potter is csak egy angol bentlakásos iskolás történet, nem? Nyilván nem, mert az számít, amit az egyén, a szerző beletesz, hogy új irányból világítja meg a dolgokat. A Ready Player One-t ezerszer megcsinálták már, de Ernie Cline megcsavarta kicsit, és az egész teljesen szórakoztató lett. A Mátrix igazából csupán a Neurománc filmen, nem? De ez kit érdekel, amikor a Wachowskik ennyire jól megcsinálták? Én hibrideket szeretek csinálni, összerakni olyan dolgokat, amelyek ismerősek, és megcsavarni az egészet egy kicsit, belerakni saját magam.
Ha már szóba hoztad: milyen elemeket kevertél a Vörös lázadásban?
Monte Cristo grófja, Dűne, John Carter - elképesztő, elképesztő könyvsorozat, a film kevésbé volt jó -, Blade Runner, Neurománc, Legyek ura, Battle Royale, Star Wars, A három testőr, Íliász, Antigoné - ez volt például az egész trilógia kiindulópontja.
A második trilógián dolgozol most, de van terved arra az időre, mikor ezt befejezed?
Igazából majdnem nem írtam meg ezt a trilogiát, mert tovább akartam lépni a fantasy felé. Mondjuk a Vörös lázadás is inkább fantasy mint sci-fi. Olvastad az Amerikai isteneket? Nos, valami ilyesmi van a fejemben, meg valami olyasmi, mint a Harry Potter. Ez egy olyan történet, amit régóta el akartam mondani, de pár hónapja még egy egészen másik történet járt a fejemben, szóval… Sok mindent akarok csinálni. De ezt az egészet előbb be akartam fejezni rendesen.
Miért? Mi maradt elmondatlanul?
A forradalom utóélete. Az első három könyv struktúráját a hős útja adta. De ezeket az új könyveket sokkal inkább úgy kezelem, mint a háború elemzését. Mi történik az után, hogy győzött a hős? Meg akartam nézni a mítosz dekonstrukcióját, mint ahogy a Biblia dekonstruálja Dávidot a hőstette után. Látni akartam a bukást, és az esetleges felemelkedést. Ez olyasmi, amit ritkán vizsgálnak meg egy ilyen világban, de én szeretnék több ilyet látni. Nehéz ügy, mert úgy kell csinálni, hogy ne tedd teljesen tönkre az eredeti mítoszt, ne legyen az, hogy az első három könyv minden cselekménye felesleges volt. De - hogy mondjak egy példát - csak azért, mert volt hidegháború és ennek során egy sor háború, nem jelenti azt, hogy a második világháború áldozatai feleslegesek lettek volna.
Meg tudsz említeni pár olyan könyvet, ami inspirált téged olvasóként és szerzőként?
A Legyek Ura nagyon fontos volt nekem kiskoromban, mert a szereplők velem egykorúak voltak, de olyan problémákkal kellett foglalkozniuk, amelyek túlmutattak rajtuk. A másik a Dűne, ami sci-fi vagy a science-fantasy csúcsa; aztán Bernard Cornwell Sharpe-könyvei, Steven Pressfield A tűz kapui című, lenyűgöző könyve, ami rajta van a tengerészgyalogosoknak ajánlott olvasmányok listáján. A thermopülai csatáról szól, nagyon részletesen. Nagyon jó, elképesztő - egy rabszolga szempontjából meséli el a történetet. A Hardy Boys. Vagy mondhatnám a Bűn és bűnhődést is. Nincs még egy könyv, amit ehhez lehetne hasonlítani.
Hogy áll az adaptáció ügye?
Eredetileg a Universal vette meg, és én írtam a forgatókönyv első verzióit, de aztán a jogok visszaszálltak rám, én pedig megtartottam őket, mert biztosra akartam menni, hogy olyan rendezőt találjak, akivel nagyon szívesen dolgozok. Ez sikerült, és most úgy néz ki, hogy sorozat lesz - nem is akármilyen. Most még nem mondhatok erről többet, de pár hónapon belül minden kiderül!
*
Pierce Brown könyveit itt tudod megrendelni, a Spekulatív Zónát pedig Facebookon itt, Molyon itt tudod követni.
Comments
Post a Comment