A trónokon túl – George R. R. Martin: Álomdalok
Nem biztos, hogy belevágtam volna George R. R. Martin frissen megjelent novelláskötetébe, ha 1) nincs rá esély, hogy ez befér a Magyar Nemzet könyves rovatába; 2) Takács Gábor nem említi, hogy a Homokkirályok az egyik kedvenc SF-története. Szeretem A tűz és jég dala-könyveket, de nem tartom életem meghatározó élményének - ennek mondjuk valószínűleg az az oka, hogy nem vagyok annyira oda a kardozós-dugós fantasyért.
Az Álomdalok teljesen meglepett. Nem nagyon ismertem Martin munkásságát a már említett és mindenki által jól ismert fantasy-regénycikluson kívül, csak annyit tudtam, hogy írt pár díjnyertes sci-fi kisprózát. De azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen jót. A kötet alapvetően Martin teljes életművéből válogat, nagyjából kronológiai sorrendben, némi tematikus rendezéssel. Szóval egyrészt egy best of, másrészt viszont bemutatja a kezdeti próbálkozásokat is - így aztán tényelegesen nyomon követhetjük, honnan hová jutott a szerző. Illetve minden tématikus egységet külön szövegben vezet fel Martin, ami elég király, és ad némi perspektívát az SFF-kiadás elmúlt ötven évéről. (Engem például mindig meglep, hogy a modern értelemben vett fantasy mennyire fiatal műfaj a sci-fihez képest.)
Nem fogom végigvenni egyenként a novellákat, mert lusta vagyok, szóval csak kiemelném a kedvenceimet.
Összességében nagyon megszerettem például a Martin sci-fi novelláit összekötő Thousand Worlds nevű világot. Ebben az emberiség kirajzott a galaxis egy részében, de közel sem ismerte meg az egészét, háborúzott pár fajjal és gyarmatosított jó pár világot. A novellák összekötése leginkább gyakran emlegetett bolygónevekben jelenik meg, egyébként mindegyik egy-egy érdekes világot, civiliziációt és problémát tár elénk. A novellák eléggé karakterközpontúak és ezerféle dologról szólnak, amiről el lehet merengeni egy darabig, nem véletlenül olvastam két hétig ezt a kötetet.
Különösen jó volt a Dal Lyáért, amiben két telepata érkezik egy bolygóra, ahol az emberszerű őslakosok egy olyan furcsa vallás hívei, amelyben egy bizonyos kor fölött mindenki átadja magát egy parazitának. A gyarmati tisztviselők értetlenül állnak, az egyik telepatát azonban megérinti a vallás lényege. Érdekes kitérő ebből a sci-fi világból a fantasy felé a Fagyvirágok, ahol egy, középkori szintre visszasüllyedt fagyos gyarmaton egy fiatal lány rábukkan egy nem is annyira elhagyatott űrhajóra; míg a Kőváros egy kicsit megidézte Italo Calvino szellemét. Aztán ott volt még a Ködöt visz a reggel: előbbiben egy ködös bolygó mitikus lényeit igyekszik leleplezni egy tudóscsapat, a fő kérdés pedig az, hogy tényleg le kell-e lepleznünk minden csodát. A fantasys szekció egészen rövid, de annál jobb: a Laren Dorr magányos dalai, A jégsárkány és a Kárhozott vidéken mindegyike jól kigondolt és megformált mű, a középső kifejezetten tetszett.
Az Álomdalok teljesen meglepett. Nem nagyon ismertem Martin munkásságát a már említett és mindenki által jól ismert fantasy-regénycikluson kívül, csak annyit tudtam, hogy írt pár díjnyertes sci-fi kisprózát. De azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen jót. A kötet alapvetően Martin teljes életművéből válogat, nagyjából kronológiai sorrendben, némi tematikus rendezéssel. Szóval egyrészt egy best of, másrészt viszont bemutatja a kezdeti próbálkozásokat is - így aztán tényelegesen nyomon követhetjük, honnan hová jutott a szerző. Illetve minden tématikus egységet külön szövegben vezet fel Martin, ami elég király, és ad némi perspektívát az SFF-kiadás elmúlt ötven évéről. (Engem például mindig meglep, hogy a modern értelemben vett fantasy mennyire fiatal műfaj a sci-fihez képest.)
Nem fogom végigvenni egyenként a novellákat, mert lusta vagyok, szóval csak kiemelném a kedvenceimet.
Összességében nagyon megszerettem például a Martin sci-fi novelláit összekötő Thousand Worlds nevű világot. Ebben az emberiség kirajzott a galaxis egy részében, de közel sem ismerte meg az egészét, háborúzott pár fajjal és gyarmatosított jó pár világot. A novellák összekötése leginkább gyakran emlegetett bolygónevekben jelenik meg, egyébként mindegyik egy-egy érdekes világot, civiliziációt és problémát tár elénk. A novellák eléggé karakterközpontúak és ezerféle dologról szólnak, amiről el lehet merengeni egy darabig, nem véletlenül olvastam két hétig ezt a kötetet.
Különösen jó volt a Dal Lyáért, amiben két telepata érkezik egy bolygóra, ahol az emberszerű őslakosok egy olyan furcsa vallás hívei, amelyben egy bizonyos kor fölött mindenki átadja magát egy parazitának. A gyarmati tisztviselők értetlenül állnak, az egyik telepatát azonban megérinti a vallás lényege. Érdekes kitérő ebből a sci-fi világból a fantasy felé a Fagyvirágok, ahol egy, középkori szintre visszasüllyedt fagyos gyarmaton egy fiatal lány rábukkan egy nem is annyira elhagyatott űrhajóra; míg a Kőváros egy kicsit megidézte Italo Calvino szellemét. Aztán ott volt még a Ködöt visz a reggel: előbbiben egy ködös bolygó mitikus lényeit igyekszik leleplezni egy tudóscsapat, a fő kérdés pedig az, hogy tényleg le kell-e lepleznünk minden csodát. A fantasys szekció egészen rövid, de annál jobb: a Laren Dorr magányos dalai, A jégsárkány és a Kárhozott vidéken mindegyike jól kigondolt és megformált mű, a középső kifejezetten tetszett.
Martin két legismertebb műve az utolsó szekcióban kapott helyet. A Homokkirályokban egy unatkozó gazdag ember beszerez egyfajta hangyafarmot, amelyben négy háborúzó frakció él egy terráriumban. A gazdag ember azonban nem elégedett a lassú fejlődésükkel, a történet pedig egy ponton rémisztő horrorba fordul át. Tényleg remek cucc. Még jobb volt azonban az Éjvándorok, amiből készül most sorozat is: ebben egy tudóscsapat indul a mélyűrbe mitikus idegen lények után kutatva. Arra azonban nem számít senki, hogy a hajó furcsa gazdája, aki csak hologramként érintkezik velük, szörnyű titkot rejteget, ami végveszélybe sodorja az egész küldetést.
Végül meg kell emlékeznem arról, hogy a sci-fi/horror hibridek mellett Martin egészen jót tudott mutatni a szimpla horror és a weird területén is a Hogy emlékezz rám egy egész egyszerű, de végül annál ijesztőbb kortárs történet; a kedvencem viszont ezen a vonalon A körteforma ember lett, amelyben egy lány és lakótársa új lakásba költözik. Alattuk azonban, az alagsorban egy furcsa emberke lakik, aki teljesen ráfeszül a főszereplőre - és ennél többet nem is szeretnék mondani a dologról.
Összességében tehát nagyon kellemes - és gyakran hátborzongató - élmény volt ez a kötet, remek összefoglalója George R. R. Martin teljes karrierjének, akiről így kiderült számomra is, hogy sci-fi és horroríróként legalább olyan érdekes, mint A tűz és jég dala-ciklus alkotójaként.
Comments
Post a Comment